Ahogy Stern Lili nem kortárstáncos – sorolta ki magát a profik közül tegnap este –, úgy én sem vagyok színikritikus, most mégis Lili táncolt, én meg leírok pár gondolatot, ami a tegnap esti <3CORE című előadás után született bennem.
Lili mozgása valóban nem professzionális, szakavatott szem biztos talál benne sok fejleszteni valót, mégis fiatal ereje, közlésvágya, (nem mondhatom el senkinek, elmondom, hát mindenkinek) átüt a fanyalgó besorolásokon, a sztenderdizált elvárásokon, és őszinteségével, egyszerű és mélyen szerethető emberségével lenyűgöz.
Lili útkereső huszonnégy évessége egy olyan színpadra érett műfajban aratott méltán sikert, amit legjobban a performance szó egyszerűségével lehetne leírni. Mert nem csak tánc, nem csak látvány, és nem is csak hangzás, hanem ezek szintézise. Az élmény úgy születik meg, hogy a három inger idegpályái egy pontban találkoznak és együttesen fejtik ki hatásukat. Egyik sem fontosabb a másiknál egy pillanatra sem.
Kicsit zavart, amikor egy negyedik is bekéredzkedett, a szöveg. A szöveg, ami angolul, néhol erősen torzítva jelent meg. Szerencsére csak egy-egy szót értettem belőle, így zajjá minősült át, bár pár percig bosszantott az információvesztés. Lili is érezhette e feszültséget, mert az előadás után a segítők kiosztottak egy lapot az angol szöveggel és annak fordításával.
A színpadi fény igényes és technikailag is világszínvonalú kompozíciója, a zene és effektvilág egészen különlegesen jól sikerült használata, és a tánc, az élő jelenlét együttese hatalmas erővel jelenítette meg, de mit is? A mondandót.
Na ezt szerencsére nem mindig értettem, de miért is kell érteni? Miért is kell egy performance-hoz az értelem igényével közeledni? Miért is ne csak hathat rám? Ha elengedem az értelmezés, az aggyal befogadás ragacsos kényszerét, akkor egy sokkal szabadabb befogadói világba léphetek át. Ott csak érzések, örömök, bánatok, könnyek és mosolyok laknak, nincs logika, nem az összefüggések börtönében senyvedek, miközben bosszankodom csak, jaj, ezt én nem értem, jaj, én ehhez hülye vagyok.
Az értelmezés erőltetése megöli az élményt. Többször éreztem már, hogy ha elengedem ezt az egyébként tök logikus nézői igényt, akkor egy szabadabb világban tudom élvezni az előadásokat. Aztán, ha valami később értelmet nyer, csak örülök neki.
Az igényesség mellett sajnos az előadást gyengíti a néhol felbukkanó esetlegesség, a láthatóan utolsó pillanatban bekerült improvizatív elem. Ezt a műfajt azt teszi különlegessé és a hatást is az biztosítja, ha az alkotó elemek szinkronitása teljes. A fényváltások, a hang rezdülései, a táncos izmai egyszerre mozdulnak, összehangolásuk és összehangoltságuk létkérdéssé válik. Ez olyan mérnöki precizitást igényel, amit ma kevesen tudnak végigvinni, ez esetünkben sem sikerült teljességgel.
Commenti