posztmodern látomásszínház

Nincs mese, megöregedtem.

Valamikor a kétezres évek közepe felé láttam a Boldogtalanokat a Nemzetiben. Törőcsik Marira emlékszem és arra, hogy óriási hatással volt rám az előadás. A történet, a szerepek, a színészek, a játék mind-mind nagybetűs Színházi Élménnyé varázsolták az estémet.

A tegnapi este nem sikerült így. Minden elismerésem az Örkény Színház csapatáé. Kitűnő színészek, a szcenika professzionális, hang és látványkezelés hibátlan és bombasztikus. Rendezői ötletarzenál, látvány-forgatag, hangi leleménytenger, forgószínpadi díszletparádé. Csupa csomagolóelem, ami csúcsra járatja a nézői figyelmet szinte a teljes játékidőben.

Körülbelül a huszadik percben azt veszem észre magamon, hogy nem érdekel a mama. Pedig Csákányi Eszter mindent belead, hatalmas szemeivel kedvesen hozza a kleptomániás, gyerekére rátelepedőt. Azután azt érzem, hogy a bombasztikusan beérkező Rózsi (Takács Nóra Diana) egy cirkuszi bohóc mutatványhoz hasonlít, sem mint egy hús-vér emberhez. Azután a fiú csetlése-botlása is sokkal viccesebb, mint amilyen tragikus, inkább a valóságtól elemelt, mint emberi.

Sosem fogott meg Picasso látásmódja. Mindig csodáltam rajzkésségét, témaválasztásait, de az ő posztmodern, soknézőpontos kifejezésmódja engem elidegenít a témától, pont attól, amiről a művész mesélni szeretne nekem.

Legalább ennyire tisztelem Bodó Viktort. A Kastély rendezése olyan élményt adott a Vígben, amit nem felejtek. A Bodó-Örkény Shakespeare baromkodásokon is jókat nevettem, és egyáltalán nem zavart, hogy a színpadon megjelent egy pasi lógó szervvel. Tegnap sem zavart magában az, hogy kétszer is dugtak az előadásban. Dugjanak, ha az a történetbe és a szereplő jellemébe illik. Szeretem a hangost, élvezem a megdöbbentőt, önmagában nem zavar a hangerő, még a stroboszkóp sem (tegnap az nem volt). De a dráma az dráma. Az emberi sors, a jellem, a személyiség kibontásának mikéntje, a szerepkapcsolatok megjelenítése végsősoron vagy a színpadi minha-térbe beemel vagy onnan eltávolít. Vagy zavar a színházi idő, vagy eltűnik és elrepül a két óra.

Bodó Boldogtalanja posztmodern színház. Összecsúszó majd szétváló terek, mozgalmas, dús hang és látvány, lelassított hang- és mozgás kiemelés, főszereplőmentes karakter- és cselekménykezelés mind-mind a posztmodernt juttatja eszembe. Ahogy Dali megnyúlt órája, Picasso égbe emelt kezei a Guernicában, ahogy a prágai Táncoló ház hagyja faképnél a láttatásmód eddigi szabályait, úgy mulattat és gondolkodtat el Bodó színháza. Dali vagy Renoir, Picasso vagy Van-Gogh.

De vajon miért fogott meg a Kastély és miért ment el mellettem a Boldogtalanok rendezése? Csak egy válasz-próba következik. Kafka irodalmi anyaga sokkal közelebb áll a huszonegyedik századi posztmodernhez, mint Füst Milán-i anyag. Kíváncsi lennék egy Eszterházy-Bodó páros eredményre.

Nincs mese, megöregedtem. A Katona Hedda Gablere még csak gyanús volt, az Embtrag már ledobott magáról. Az Örkény is kezd eltávolodni tőlem, még a Radnóti tartja magát. Kedvenc színházaim, jaj mi lesz így velem?