Na végre egy darab, ami tetszett, amit követni is tudtam, érteni véltem azt, amit mondani akart az írója. Mert jó régi, Ibsen, az előadás meg mai, újrafordítással, bazdmegekkel persze, meg videókkal, közönségbevonással, közeltérben nézve, négyoldali könzönségültetéssel.
Egyszóval, minden olyannal, ami a mai színházi élmény infrastruktúrális kelléke. Emellett működött az eredeti koncepció is.
Majdnem teljesen. De csak majdnem.
Az Örkény Színház a magyar színjátszás egyik csúcsa. Szerencsére van még csúcs a Himalájában, nem csak az Everest, de azt állítom, hogy Mácsai nagyot alkotott. Személyisége olyan érték, amit ritkán kap egy évszázad színházba járó közönsége. Élveztem is, mert címszereplője volt a Solness építőmesterről írt drámának.
Gáspár Ildikó rendező nagyszerű érzékkel csípte fülön az anyagot – ahogy elmesélte egy hangfelvételen találkozott vele, mikor Ibsent kutatott –, hiszen a kiöregedő Solnness mester-utód viszonya hasonképp megjelenik a drámában, mint Mácsai-Polgár Csaba azóta lezajlott igazgatói pozíció átadása. Persze szerencsénkre egyáltalán nem úgy, ahogy Ibsen ezt felvezette a Solness-ben.
Kevés Solness bemutató volt eddig e hazában, nem igazán értem, miért. Talán féltek a színházak tőle? Nem könnyű anyag, a pszichoanalitikus térképalkotás mestermunkája. Solness személyiségének sokszálú kibontása, bemutatása három felvonásban. Solness a hűtlen, Solness a karrierista, Solness a marketing őstehetség, Solness az építészmérnök, Solness a pedofil, Solness az önmarcangoló. Ahogy Morenotól, a pszichodráma atyjától tanultam, a személyiség a szerepek összessége. Ibsen a legfontosabb Solness szereprészekre írt jelenetet, márha azokat mi tegnap láthattuk.
Nem ismerem sajnos a teljes, eredeti darabot, nem hallottam, nem is olvastam, de az a gyanúm, hogy ez az előadás erősen hozzányúlt az eredeti szöveghez. És nem csak stílusában tette maivá, hanem tempójába, az érzelmek megjelenésének időzítésébe is jelentősen belenyúlt.
Ez az egyetlen, ami néhol hiányérzetet okozott. Az hogy Solness egyedül összerogyik és önkritikusan, könnyekkel is küzdve magát okolja, nagyon szép és nemes ábrázolása egy ilyen elsőre tisztán negatív figura teljességének, de e jelentős pillanat előkészítése nekem hibádzott. Hogy elhigyjem a színésznek a könnyeket, hogy érezzem, hogy nem csak az arany színészkellék zsákból húzta elő a mozgását és könnyeit, hanem azok valóban belülről, a történetből és a figura személyiségéből fakadnak elő. Ez nem csak a színészen múlik ott és akkor, hanem a dramaturgiai előkészítettségen is. Ha megnézmém még egyszer – ami lehetetlen, annyira nincs jegy –, akkor tudnék még ilyet mondani.
Ha a három felvonás 120 perces egyfelvonásba tömörítésétől eltekintek, nekem nagyon tetszett az előadás, és a darab is. Mácsai kitűnő, elegáns, ha kell gyors, ha kell lassú, az öngúnyt most se hagyja ki, vetít korai filmeket magáról és jól odamond a fiatal Mácsainak. Gitározik könnyedén, a teljes nézőteret is átjátssza. Néhol vidámsággal, máskor megdöbbentéssel tölti fel a nézőit, könnyedén, professzionális szövegtudással vezeti a nézőtéri befogadást. Minden tud, színházi mesterként irigylésre méltóan szép példát mutat, hogyan lehet ma dolgozni, élni és életben maradni ezen a Magyarországon.
Kitűnő választás Szaplonczay Mária Hildére. Nagy tehetséget fedezett fel a színházi összszem. Bár ez az előadás – nekem úgy tűnik – kicsit eltolta a hangsúlyt a Hilde-történetre, ami egy zseniális alapötletből nő ki, és tisztán megmutatja, mi a véleménye Ibsennek Solnessről. Lehet, hogy ennél többet is, talán egy kicsit önmagáról is(?), de ebben nem vagyok biztos. Sajnos a többiek sokkal kevesebb szerephez jutnak, bár szinte végig jelen vannak. Kisebb dialógokkal találkoznak Solenessel, de például Ragnar (Polgár Csaba), az utódgeneráció megtestesítője több, mint egy órán át üli végig szótlanul Solness száguldozásait, és egy nézőtéri székből mereven figyeli a nagy elődöt.
Ragnar Mamája (Pogány Judit), a Solnessnél eggyel idősebb generáció tagja, Solness jelenlegi asszisztense, aki a darab felütés jelenetében neki csattan Solnessnek, a jelenetet kétszer elmondva több szólást nem kap. Eltűnik a színről, beteg, meghal a darab terén kívül. Pedig ő is lényeges figura, maga is építész, akivel szemben Solness komoly szemétségeket követhetett el.
A háziorvos (Terhes Sándor) szép baritonja, nyugodt, bölcselő, szeretetteli ellensúlya kap egy jelenet, aztán beülve a nézőtérre a kibomló Solness tragédiát mintegy kívülről figyeli, rögzíti, talán az utókornak, fényképezőgépe vakuja a jellemző pillanatokban villan. Jó ötlet, tetszett. (Talán Ragnarnak is ki lehetett volna valami néma effektet találni.)
Ahogy az idegileg teljesen tönkrement feleségnek (Hámori Gabriella) a virágcsrép bizgerálása és a fejhallgató zenehallgatása jól jelezte a történeten való kívül rekedését, gyermekei elvesztésének tragédájájában való fuldoklását. Nagyon tetszett Aline élő-halott mattfehér sminkje.
Frida, Ragnar menyasszonya (Zsigmond Emőke) az életmű-hab a Solness-tortán. Solness ő rajta is keresztüllép, illetve kicsit beletapos, néha csipeget belőle, lenyalja ujját, aztán mással foglalkozik. Frida hiteles játékkal gurigurizik hatalmas fitness labdáján.
Az előadás első felében nem érzetem a dramaturgia hiányzó elemeit. A kibomló Solness történet szépen építkezett, az építőmester karaktere jó tempóval rajzolódott ki. Valahogy a darab kétharmadánál, vagy fele környékén, amikor már tudtuk ki ez a Solness, elengedett a dráma, el is kalandoztam néha. Az ismétlések miatt talán, a Hilde sztori hansúlyeltolodása miatt talán, egy kicsit belekerültem a nézői légüres űrbe, ahol túl könnyeddé alakult az előadás, ami azért mégiscsak egy sor emberi halállal övezett dráma és végül is a halál zárta le ezt a történetet is.
Elgondolkodtató ez a szünetmentes színházcsinálás, márcsak a szegényedő büfések és a nézők esetleges telítettsége miatt is. Mindemellett nagyszerű élmény volt.
Comments