Annyit járunk színházba, hogy talán érdemes megosztani a látottakról kialakult gondolataimat. Márcsak azért is mert olvasva néhány előadás kritikáját sokszor eltérő a véleményem –, hátha jön visszajelzés az esetleges tévedéseimre.
Vigyázat, szubjektív élménymegosztás következik.
Tegnap a Radnóti Színházban jártunk és láttuk a Pelikánt. Strindberg-darab, 1907-ben íródott. Imádtam gyerekkoromban Bergman filmjeit, a svédek jó mélyre repülnek a lélek bugyraiba. Hátha még a problámákat kapcsolatokban jelenitik meg! Például a Jelenetek egy házasságból. Olvasom, hogy Bergman is rajongott Strindbergért.
A Radnóti előterében egy monitoron a színház 10-20 oldalon előzetes tájékoztatást ad az előadásairól, jó elolvasni az élmény előtt. Informál, behelyez a milliőbe, szeretem és tisztelem az ilyen igényességet. Most is elolvastam egy 950 Forintos sajtos perec majszolása közben, és a szöveg fel is ébresztette a várakozásomat.
Függöny fel, a színen szinte semmi. Egy malacot formázó, talán plüssbevonatú hatalmas, mégis inkább csak egyszemélyes dívány, fura kiképzéssel, órmótlan malacpofával. És más semmi. A nő (Tóth Ildikó) sötét rózsaszín konzervatív, rajta mégis csinos ruhában néz. Sokáig csak néz. Aztán egy monológban sok mindent elmond, és mozdulataival, hanghordozásával jellemez.
Bennem itt keletkezett az első belső törés. A színésznő a rendezői értelmezést (Ördög Tamás), a szöveg által egyértelműen megfogalmazott információt többszörösen aláhúzva eljátssza. Olyan játékmóddal, amikor azt érzem, itt engem legalábbis színházbajáró analfabétának, vagy hivatásos félreértőnek tartanak. Szájbarágás a köbön. Azt gondolom nézve a nőt, hogy Tóth Ildikó ennél sokkal jobb színész, itt nem a színész játszik, hanem játszatják. Nem belőle jön, hanem kívülről kéretik.
Bár a sztoriban még semmi sem biztos, ez a játékmód mégis mindent tutivá tesz. Még nem tudjuk, hogy a szerető a szerető, de a színészi játék már egyértelműen jelzi, az a pasi bizony sokkal több, mint ami a családi helyének megfelelő lenne. Olyan játékmód ez, ami a bábszinházat juttatja eszembe. A vasorr az vasorr, senki ne gondolja egy csöppet sem jobbnak.
Nem sokkal később be is jön a férfi (Bányai Kelemen Barna), széttárja karját és egy órmótlan köszöntéssel odaszól a nőnek: a közönség fele felnevet. Engem ez megdöbbentett. Annyira egyértelműen exponált a férfi, az előzmény infó olyan fekete-fehérben tüntette fel, hogy a közönség egy része őszintén – szerintem kínjában – felkacagott egy olyan helyzetben, ahol a negatív energiák ölelkeztek össze.
Ha valami nem vicces, ez az volt. A haszonleső és az áldozatként tetszelgő morál insanity ölelkezése kacajt szült a nézőtéren. Ezt akarta a rendezés? Ha igen, ez egy másik világlátás, ha nem, akkor valami nem stimmelt a játékmóddal.
A férfi egyszer fizikailag is nekimegy a nőnek, akinek valóban áldozat lánya (Sodró Eliza) ezt csak nézi, szinte rezzenéstelenül le sem reagálja. A lány borderline felkacagó és egyidőben síró játéka bravúros, mégis idegenül jelezte a személyiség zavarát. A kacajok megrendezettnek, kérésalapúnak hatottak, sem mint a helyzet szülte kicsattanó fülsértő hangnak.
Az alkoholistává torzuló srác (Major Erik) játéka hitelesnek tűnt, bár ő is egyszer minden átmenet nélkül kezdett üvölteni, mert ott üvölteni kell. Értem én, neki a lázadó is ki volt osztva, miközben muszáj inni, mert józanul elviselhetetlen az élet.
Egyébként valamiért a fiú többször mondta, hogy részeg, de ennek játékbeli ábrázolását olyan következetességgel kerülték el, hogy a részegség szövegközléssé soványodott le. A járásban, a hanghordozásban, a mozdulatokban is tudatosan kerülték a részegség legapróbb megnyilvánulását, amivel bennem feszültség keletkezett. Főleg, miután a gonoszkodást, a hazugságokat ehhez képest sokszoros nagyítással jelenítették meg.
Nem ismertem a darabot. Az alapötlet nekem tetszett. Egy olyan szereplőre felépíteni egy családi helyzetet, aki nincs is a színen, akinek szelleme a történet során végig ott lebeg a szereplők felett, mindig tetszik. Az apa, a férj meghalt. Egy ponton előkerül egy levele. Aztán a gyerekek megtudnak szép sorban mindent. És az anya elindul a dramaturgiai pusztulása felé. A szerző nem kíméli meg.
Nem a darabbal volt a bajom, hanem a színészi eszközhasználattal. Valami olyan eszközrendszert üzemeltettek, ami nálam kiverte a biztit. Azt éreztem, szinte az első monológtól kezdve, hogy a rendező marionettfigurái mozognak ahelyett, hogy színészi kvalitásukkal (amit már máshol sokszorosan bizonyítottak) egy elég jól megírt történetet eljátszanának.
Commenti