Mindig, így most is rájövök és megerősödik bennem, hogy én nem szeretem az alpári-vulgáris színházat. Ahol a művészet összekeveredik a fekáliával, ahol az ecsetre nem festék, hanem testnedvek kerülnek.
Mindemellett érteni vélem, hogy azt, amit ez a fajta művészet bemutatni akar, az emberi minimum alatti szférát, csak ilyen eszközökkel lehet a leghitelesebben ábrázolni. Vagyis a szart nem barna festékkel kell színpara vinni, hanem szarral. Biztos vagyok benne, van olyan művész, aki valódi emberi váladékokat is használ. A tegnapi előadás ennek az ábrázolási spektrumnak szélső értékeit feszegette.
Ezért hagytam ott egy időre Pintér Bélát is. Értem én, hogy miről beszél, azt is kijelenthetem, hogy világnézetével egyetértek: a mai Magyarország elkeserítő nem csak számára, számomra is. Kérdés csak az marad, hogyan ábrázolják a mai társadalmi helyzetet, milyen eszközökkel, milyen szavakkal, történettel, jelmezekkel vagy azok hiányával, milyen fényekkel, hanghatásokkal mutassa be a színház a választott témát.
A Saul Fia és a Sorstalanság jut eszembe. Nemes-Jeles arra jött rá, hogy a gázkamrák szenvedés-pokla egy az egyben nem bemutatható. A szem nem bírja ki, azonban a fül igen. Sőt, ha csak hallom és csak hiányosan látom, az agyam elkezdi összerakni az addigi tapasztalatim alapján a lehetséges látványt. A fantázia rétegeibe hatol be az ilyen alkotás és a befogadót aktiválja. A be nem mutatott részletek így sokkolóbban hatnak, mintha jól-rosszul szcenikai elemekkel közelítették volna meg.
A nyers primer szókimondás és bemutatás egy idő múlva túlcsordít. A befogadó táramban van egy hely a trivialitásoknak, a trágárkodásnak, a nemi szerveknek, a színpadi szexualitásnak, de ez a tár nem végtelen.
Értem én, hogy Trianon visszacsinálása a hipó flakkonhoz vezet, láttam már erre több történelmi példát. A revizionista nemzeti újjászületés egyenlő a nemzeti önpusztítással, ezt is értem, de a vélemény közlésének, színrevitelének tegnap látott átriumi módozata eltávolít attól az aggódalomtól, amit én is érzek évek óta: mi lesz veled Hazám?
Külön sajnálom, hogy egy ilyen kvalitású művész, mint Alföldi Róbert ide jutott. Alföldi, aki olyan Sweet Charity-t rendezett az Operett háziszínpadán, hogy csak Bob Fosse-hoz tudtam hasonlítani; később Alföldi olyan Nemzeti Színházat rakott össze, olyan élményekhez juttatott, amik több éven keresztül a legek legje volt; olyan Tragédiát – benne a római szín tökéletes ízlésbeliségével – adott nekem, amivel sokkal több lettem és számomra Alföldi tette az István a Király szegedi előadásával a darab értelmezését tisztává, bár ott már látszódtak az elkeseredése mértékének aggasztó jelei.
Azután következett az elkeseredés leejtője: a Bábszínház-beli Kabaré túlzásai, a Chicagó Mary Sunshine gumiszerve. Morton mama magyar rendőrként osztja az észt? Mi van? Mi a darab címe? Chicago vagy Budapest? Szegény Szózat is megkapta torzult helyét. De az a megoldás legalább nem alpári, csak politikus.
Szörnyű torzítást szülhet egy ilyen tehetséges emberben az elkeseredés. Amikor semmiféle kiutat nem talál az alkotói energia, akkor nyúl a genitáliák és testváladékok felé. Már minden más eszközt kevésnek titulál, legszívesebben széttépné a saját agyát, testét cafatokra.
Aki az elkeseredését, hogy a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy szeretné, ahogy szerinte annak ideje és helyes módja lenne, nem tudja kontroll alatt tartani, az elszigetelődhet, azt bizony félrelökhetik, mert ugyanolyan problémás és végső soron (ön)pusztító is, mint az, aki miatt ő maga is ilyenné lett.
Az Átrium, ami Alföldit befogadta és főszereplővé engedett nőni, 170 nap múlva bezár. Alföldi körül vészesen fogy a levegő. Csak drukkolni tudok, hogy nehogy személyes tragédia legyen ennek a tragédiának a vége.
Comments