Jaj ,Te körúti musical-színház, Te átalakult Madách Színház, Te igazgató-rendező, Te zeneszerző-zenei vezető, nem változtok, a most látottak szerint évtizedek óta következetesek vagytok magatokhoz: a pesti-körúti musical legyen cirkusz és legyen varieté.
Mindenekelőtt legyen végig látványos. Színes, és szélesvásznú, mint József szivárvány-kabátja. Színek, csillogás, a szemet mindvégig tölteni kell. Ha mégis egy valaki marad a színpadon, álljon középre és tárja szét a karjait.
Azután legyen hangos: szóljon hangosan az ének, mert ameddig csak élek, énekelek én! Buli van! Bár ott a port mindenkin, a dialógokat olyan hangerővel tolják a színészek, hogy a mondatok eredeti értelmének sansza sincs a helyére kerülnie. Bárki, bármit mond, azt emelve, hangosan, szinte üvöltve teszi.
Ez a megjelenítési mód minden elemet beletol az arcomba, ez a felfogás belenyom a székembe, meg sem próbál differenciálni. Egyenletesen letaglóz és lefáraszt. Mivel slágerekkel teli a darab, ezt szinte észre sem lehet venni, bár a szövegérthetőség olyan gyenge, hogy néhol a hangnyomás-fáradság meg-megjelenik bennem.
Istenem, a Mamma Mia-t 2000 körül láttam Londonban. Keveset értettem a dialógokból, de arra emlékszem, hogy egy zenés színdarabot láttam, ahol élő, hús-vér szereplők tették a dolgukat. Esendő emberek jöttek-mentek, akiknek karakterük és szándékuk volt: az anya anyaként próbálta terelgetni lánya lépéseit, az esküvőre érkező anyai barátnők csetlettek-botlottak és a tündéri, idősödő, valaha bombázók poénokkal ellenpontozták a történetet, a szerelmes lány szerelmes volt és kétségbe esett, mert nem tudta, ki az apja.
A szereplők nem kifejezetten ABBA dalokat énekeltek, hanem egy történetet keltettek életre, ahol a karakterek néhol dalra fakadtak. Az eredeti szövegek szervesen, néhol kifejezetten humorosan illeszkedtek a történet szövetébe. Ezzel az ötlettel új dramaturgiai modellt teremtettek. Azóta számtalan külföldi (We Will Rock You) és magyar követője is akadt ennek a műfajnak, a Made in Hungary-tól kezdve legutóbb a Hogyan tudnék élni nélküled filmig.
Szóval a West End-en karakterek voltak a színen és jelenetek, és élt a történet. Mindezt ők is színekkel vitték színpadra, amik azonban nem kívül ragyogtak, hanem belül, a történeten belül, a jellemeken belül, a dramaturgiai összefüggések, a színészi játék mutatta be azokat. A dalok kíséretei kifejezetten halkan szóltak, az eredeti ABBA hangzásnak nyoma sem volt, az énekek alatt meglepően kevés zenészre hangszereltek, szinte csak dob, basszus, és egy két tonalitást adó ritmusgitár vagy szinti, a sorok végén pici válaszokkal.
A szöveges részek alatt egy nyári éttermi terasz hangulata áradt, a szöveg, a történet, az érzelmek, a mese volt a lényeg és nem a a díszlet, a jelmez és a hangerő. De amikor jött a tánc, akkor adj neki: feltolták a potit, a hangszerelés kibővült, a színpad táncosokkal megtelt és repült a hangulat. Ezzel a hangzásba és látványba kódolt dinamikával olyan hatást értek el, amitől a színdarab és a történet szállt majd megpihent, hullámzott és haladt előre, a nézői élmény az előadás végére (és csak a végére) katarzissá növekedett.
A pesti előadás sajnos sokkal kiegyenlítettebb dinamikával operált, végig hatalmas LED hátterek színeztek, a szereplők mozgása végig eltúlzott, a dialógusok túlemeltsége szónoklattá egyszerűsítette a játékmódot, a fények szinte mindvégig nyomultak és a legfájóbb, legfárasztóbb elem, a hang volt. A hangosítás ordítatta a hangfalakat (a Madáchnak van egy 1-2 kHz közötti rezonanciája, ami kifejezetten fülsértő ilyen hangerőn, pláne a dialógban).
A József-ben ez jelenség nem annyira fájó, mert az már a címében is varieté, a Macskák vastag-jelmezekkel, maszkokkal felépített világa jobban elviseli ezt a fajta dinamikaszűkítést, de a Mamma Mia egy családi történet, szerelem anno és szerelem most, házasság és esküvő, ami a történetmesélő és nem a varieté megoldások felé terelné a színrevitelt.
A mostani élmény utolsó 10 perce azonban feldobott: Gallusz Niki kilépve szerepéből és a tapsrendből kikiabált a színpadról: akartok még? Igen! -kabáltuk vissza és egy karaoke bár hangulata töltöttöte meg pillanatok alaltt a Madách Színház terét. Innentől lehet fényképezni, gyertek fel a színpadra, énekelejetek velünk, táncoljatok! A hatalmas LED falon megjelent a karaoke szöveg, két perc alatt olyan fergeteges bulit csaptak a színészek és anézők, hogy aki felfért a színpadra, bizton emlékezni fog ezekre a pillanatokra.
Buli van! Ha az előadást nem is, a bulit a szívünkbe zártuk.
Comments