Megnéztük a Brutalistát. Arra biztosan jó volt, hogy azt éreztem az első felében, nemcsak színházba, hanem moziba is többször kellene járnom. A nagyvászon, a hangzás, a kora délutáni nyugis filmnézés, mind-mind visszahívott a műfajba, mert mozifilm csak ilyen körülmények között élvezhető számomra ma is.
A film sztorijáról nem írok, mert az túl hosszú lenne (olvass profi kritikát), de arról igen, hogy milyen témákat érint a film. Mert egy film alapja szerintem az írott mű, a forgatókönyv.
Ami nekem a legjobban tetszett, az a múltszázadi zsidó sors bemutatása: egy kivándorló magyar, zsidó építész amerikai karrierje, sorsa, felemelkedése majd bukása, ismét felemelkedése és ismét bukása. Három jelentősen különböző kultúra találkozásának vegyülése, keveredése, ennek a XX. századi történelem alkotta lehetséges és lehetetlen kulturális vegyületnek filmes bemutatása, ha nem is egyenletesen, de egészen szépen szővi át a filmes szövetet.
A másik dramaturgiai szándék két férfi karakter (az Építész és amerikai Mecénása) egymásra ható fejlődéstörténetének bemutatása lehetett. Az első részben még azt hittem, hogy ez sikerrel fut végig, de ez a dramaturgiai réteg a film során egyre jobban halványodott és inkább hiányérzetet, mint valamiféle katarzist hozott elő. Pedig az alaphelyzet lehetősége adott volt.
A szegény, de tehetséges, a lehetőségek Amerikájában szabad, ám a drog, az élvezetek fogja csóró magyar Építész megbízást kap a kőgazdag, a pénz szabadságában fürdőző, mégis az üres, tartalomtalan kielégületlenség fogja Mecénástól. A helyzet sematikus, de adott, lehet jó jeleneteket írni hozzá.
A két férfi meccse egész jól ível a filmben, bár sokat nem tudunk meg indítékaikról. Főleg a Mecénás ábrázolása marad hiányos. Miért válik egyáltalán Mecénássá? Mi az, ami vonzza? És hogyan lehetséges, hogy egy csúcsponton a jólfésült, impulzív, de segítő szándékú, mégis bunkónak ábrázolt Mecénás egyszer csak fésületlen, részeg taplóvá változik és ráveti magát hátulról az Építészre?
A hozzájuk tartozó rokonok jelenetei sem erősítik a dramaturgia két fő vonalát, hanem sajnos több helyen összekeverik és gyengítik a végeredményt, a nézői élményt. Pedig isteni színészi munkákat láttam. A Mecénás fiát alakító színész, az Építész feleségét formáló színésznő kiemelkedőt nyújt. És a két férfi főszereplő is nagyon tetszett.
Sajnos az sem derült ki, hogy a rendező-író és forgatókönyvíró párja számára mi volt fő- és mi volt a mellékszál. Úgy tűnt, mintha minden szál azonosan lett volna fontos számukra, minden apró rezzenést azonos igénnyel próbáltak bemutatni és így a végeredményben, a film végén a „túl sok, mégis túl kevés” érzettel telítődtem.
Egy pár konkrétum. Ezt Juli, feleségem szúrta ki. Főhősünk felesége a háborúban éhezett és csontritkulása miatt tolókocsiba kényszerült. Szinte a teljes filmet így játssza végig, ennek egyik megrázó pillanata, amikor férjével az ágyban találkozik és a film a nő testi vágyakozásának, férje hiányát mutatja be. A feleség a film vége előtt tolókocsiját és csontritkulását maga mögött hagyva járókerettel ugyan, járni kezd, és férjét védve igazságot tesz.
Ez még nem lenne probléma. De teszi ezt azután, hogy férje valószínűleg saját dugi morfiumával csillapítja felesége elviselhetetlen fájdalmát. A két jelenet közeli egymásutánja azt is sugallhatja, lám, a morfium csodákra képes. Pedig biztos vagyok benne, a forgatókönyvíró nem ezt akarta.
A film csúcspontjának szánt jelenete is „Móriczka-megoldásra” sikeredett. A Mecénás minden előzmény nélkül (egy pillanatra sem utal a film a Mecénás szexuális orientációjára) egy olasz márványbánya közös látogatása után, mint egy háborús katonai nemi erőszak során, az ellenfélt megsemmisítő támadásként vélhetően análisan meghágja az öntudatlanul földön vonagló morfin-belőtt Építészt. A jelenet sokkoló akar lenni, bár az alig világított kistotálban szinte nem látunk semmit (a két férfi nadrágja csak illusztratív eleme az aktusnak), a dialóg durva, vadállati mondatai lógnak az előkészítetlenség levegőjében. Úgy tűnt, mintha a rendező célja a hatás kiváltása és nem a karakterábrázolás lenne. Bár van egy rosszindulatú sejtésem: lehet, hogy ez az epizód valakinek a valós sztorija és kikívánkozott a filmi közlés színterére?
Szerintem a Brutalista Oscar-díja erős túlzás lenne. Szépen, de egyáltalán nem különlegesen fényképezett film, jó tempójú jelenet vágással, bár a közelik önmagára vágását én nem szerettem és lehetne néhol még rövidíteni is. Tehetséges színészi alakítások, meglepő és bátor atmoszféra hang kezelés. Egészen különleges ötlet a katonai pergődob atmoszférikus kezelése, a szóló zongora immerzív hangulata és a teljes, szimfonikus hangzás használata is megnyerő.
Ha Oscar, akkor a hang esteleg az.
Comments