Tegnap lenyűgözött egy előadás. Ritka ma már, hogy úgy jövök ki a színházból, hogy könnyesen lépkedve áradozok az élményemről. Valami egészen különös élményről, ami azért hatott magamnak is érthetetlennek, mert nem értettem az előadást. Csak foszlányokban fogtam fel a történetet. Az eljutott hozzám, hogy egy lány fut egy férfi után, majd az a férfi lassan-lassan beleszeret a lányba.
Érteni véltem, hogy a lány apja gyermekét félteve nem nézi jó szemmel a lányában fellobbanó elsöprő erejű érzelmet, és mindent megtesz lányát védve, még fel is jelenti a pasast. Az is eljutott gyenge agyamhoz, hogy egy másik asszonyi fúria is áskálódik a férfi körül.
De amikor kigyullad a lovagi vár, mert férfi hősünk egy lovag, és valami birtoklevél is nyűggé válik, majd egy tűzből kimentett képkeret is fontossá lényegül, akkor már teljesen elengedtem a színházi történet követésének belső igényét és beleengedtem magam az egyre jobban tetsző formai megvalósítás élvezetébe. A ruhák, a fények, a zenék, a helyszíneket bemutató és a háttereket biztosító LED fal, a kegyetlen futópadok szerepeltetése mind-mind egységesen emeltek fel egy olyan élménybe, amire egy színházban vágyok: az idő és tér nélküliség megélésébe: hogy tűnjön el a szék alólam, hogy ne érezzem, mióta tart az előadás és mennyi lehet még hátra, hogy vesszek bele az arcok játékába, hogy szippantson be a színre vitt mesevilág.
Ott voltam. Oda lettem. Aztán hazajöttem és olvastam a darabról. Azt már az előadás alatt is észrevettem, hogy az előadás egyik különlegessége a hang. A hangzás összetettsége. Minden hang. Mégiscsak ez volt negyvenvalahány évig a szakmám. A Heilbronni Katica Stúdió K-beli előadása alatt 100%-ban szól a zene. Hol effektszerűen, hol egy 93-as rockszám. (E dalról még lesz szó részletesen.) Egyetlen pillanatra szűnik meg minden hang, miután leomlottak a falak. Különben mindvégig zene szól, zseniálisan tervezett hangzással: még az erős, mély tónusú effektek is tökéletes szövegérthetőséget biztosítanak. Végre! Végre valaki ért a hangtervezéshez! Hangerő-, hangszín kezelés mesterfokon.
De miért volt akkora hatással rám ez az előadás, mikor nem is értettem a sztorit rendesen? Egy ilyen előadás után szeretek kritikákat olvasni. Az egyikben láttam, hogy a zeneszám a Radiohead zenekar Creep című dala volt. Na, nézzünk rá. Meghallgattam, most is nagyon tetszett. Utánaolvastam. A szöveg, a zene valóban telitalálat a kleiszti meséhez. Olvasom a Wikin, hogy volt egy plágiumprobléma is ezzel a dallal, a Hoolies együttes kiadója jelentkezett jogdíjért, és békés úton rendeződött is az eset. A Radiohead belátta, hogy az 1974-es Hollies dal zenei világa, akkordmenete egy az egyben ugyanaz, mint a Creep-é, de hát húsz évvel megelőzve azt.
Na, gyorsan beírtam, internet, pillanatok alatt szólt a Hollies. És akkor belém villant: ez a 74-es sláger az én verespálnés diákéveim egyik nagy élménye volt anno. Imádtam ezt a zene keltette érzést, akkor tanultam gitározni. Albert Hammond G-H-C-Cm akkordmenete zseniális, és a Radiohead ezt variálja a maga módján.
A tegnapi előadás tudattalanul behívott egy majdnem ötven évvel ezelőtti élményegyüttest, a gimnáziumi korszakomat. A gitározás, az akkordok, a csajok, a bulik, a részegségek, a táncok, a céklazabálások korát. Néztem az előadást, nem értettem a történetet, mégis egyre jobban bevonódtam. És most, a háttérolvasások közepette ismét megerősödött bennem, hogy a tudattalan tartalmak miként vezetik „itt és most” perceinket, élményeinket, megéléseinket.
Heilbronni Katica - Studio K
Comments