Muszáj állást foglalni egy olyan előadás után, mikor is a tapsrend előterében egy gumifallosz tornyosul a színészek lába alatt. Az előadás tetszett, nagyon is tetszett. Amennyire anno zavart és hatásvadászónak tűnt az Alföldi rendezte Chicago-ban Mary Sunshine letolt gatyájából kibuggyanó hatalmas pénisz és szegény Bercsényi Peti színpadot átívelő kényszer-sasszéja, annyira őszintének hatott a Tragédia elkeseredett, összezárt foggal síró bízva bízzál-ja e gumiszerv társaságában. (A legszellemesebb az lett volna, ha a hat színésszel egy sorban álló pénisz is meghajol a végén – túl drága effekt, tudom.)
Az előadás szinte végig sokkoló akart lenni. Volt minden, ami szem-szájnak és fülnek-elmének ingere: színpadi közösülés, szopás-nyalás, besúgás, Vidnyánszky-Máté-Mácsai színházi élet, színész-intrika belső hanggal, rendező őrjöngés, nők-helyzete-muszáj-szülni, és persze Alföldi-hátsója (feleségem szerint annál több is). Vártam egy vagy két női mellet is, de az sajnos egy sem volt – ki érti miért –, pedig volt rá lehetőség tíz is.
Aztán próbára tették a türelmemet is: az 1948-as ENSZ Nyilatkozat 30 cikkelyének teljes ismertetése a szegedi „unom a politikát” repetícióját juttatta eszembe: ha a rendezés valamit igazán ki akar emelni, akkor a betűk vastagítása nem ismer határokat. Csak nehogy a betűkövérítéssel eltűnjön a betű maga is, mert a túlvastagított betű fekete tömbbé áll össze és eltűnik az információ és magára marad az érzelem. A húrt kifeszítő előadás e pontja már-már eljuttatott ide, de nem, még maradt a figyelmemből egy kicsi.
Különleges évadban láttuk az előadást, a büféasztalokon elhelyezett „végjáték évada” törlőkendő furcsa kettősséget sugárzott: a támogatás nélkül hagyott színházak kivéreztetése sikerrel járni látszik, miközben megfogalmazódik egy kérdés: egy adományokat könyörgő színháznak ugyan miből van pénze ilyen marketing elemre, ugyanakkor megható is a törlőkendőn olvasni sok szép előadás címét.
Tegnap este két élet keveredett össze majdnem úgy, mint olaj a vízzel: Alföldi és Höfgen. Van párhuzam is persze: mindkettő színész, de sajnos én többet nem találok. Hiszen Höfgen benyal, dörgölődzik, konformista a javából, Alföldi cseppet sem Höfgen, legfeljebb bármikor professzionálisan el tudja játszani.
E Höfgen-Alföldi összeöntés, a magyar itt-és-most hátterével, Alföldi eddigi életútjának és a höfgeni mentalitásnak az összegyúrásával a két egymásba el nem vegyülő elegy mégis egész jól megfér egymás mellett a színpadon. E dramaturgia a két színész lelki állapotaiba enged betekinteni: követhetjük a vöröslő forradalmár Höfgent, hogyan változik fasiszta kollaboráns barnává és megismerhetünk durva és szétesett, érzékeny és mély tónusú Alföldi-színeket is.
Az önkritika és kritika, az öngúny és gúny, az önismeret és megismerés poláris megoldatlansága táplálja azt az elemi elkeseredést, ami a darab legvégén jelenik meg: az Úr bölcsessége, erejének megcsillanása, a felemelő remény helyett a letaglózottság és a kilátástalan reményveszettség mondatja ki, sírva, magába roskadva Alföldi színésszel: „Mondottam ember, küzdj és bízva bízzál!”
De mégis, hogyan?
Comments