Egy víg, szín(es) házibuli
Zenés party –, olvasom a műfaji önmegnevezést a színlapon. Ebből két dolog tetszett, a zenés és a party. Volt zene, volt party, de elmaradt a dráma. Az irodalmi alapanyag a két legfőbb drámai témával dolgozik: a halállal és a szerelemmel. De először nézzük, ami tetszett.
Egy nagy múltú színház sokat szenvedett közössége számtalan szép és tehetséges emberrel egy zenés műfaji kísérletbe kezd, ahol megpróbál valami teljesen újat kikeverni a meglévő színházi színekből. Ez a bátorság végtelen szimpatikus. Ha sikerül, akkor egy új musical-műfaj jöhet létre.
Megszülethet itt a zenés elmesélés teljesen újragondolt módja, az, amikor a zene egy folyvást jelenlévő, szinte minden pillanatot megjelenítő és alátámasztó akusztikai függöny; az amikor a zenekar és irányítója, a karmester jelenléte vizuálisan is információhordozóvá válik; az, amikor a színházi élmény auditív eleminek összeállításakor a zene teljesen új értelmezést kap.
Bátor tett a Vígszínház nézőterét így kezelni: a nézőket vízipisztollyal lelocsolni (talán ez egy picit túl is ment a határon, a nézők testi inzultusa csak személyes beleegyezéssel tehető meg); 18 éven felülieknek szóló formavilágot színpadra állítani, férfi nemi szervet gatyában kerestetni a nézőtől 1 méterre, a trágárságot a Szent István körút-i ház kulisszái mögül a színpadi nyilvánosság elé tárni. Hatalmas zenés buli kerekedett; talán nem a 18-as karika, hanem a 70-es „Marika” illett volna az előadáshoz: 70 felett veszélyes terep, a formai megoldások befogadása csak lazább idegzetű, konzervatív nézőinknek ajánlott.
Fény és hang, csillám és ködgép, dagadó hangerő, a páholyból kilógó szereplő, a nézőteret teljességgel befoglaló mozgások hiteles víg, szín, házibulit varázsoltak a sokat megélt épületbe.
Egy színház nekem akkor tetszik, ha a formai bravúrok a belsőt segítik a felszínre, azt a belsőt, amit a szellem hat át, amit az irodalmi mélység közelíteni szeretne. A fitzgeraldi mondanivaló értelmezése ma már letisztult, a közel száz éves regény üzenetét a ma olvasója jól érti. A karakterek pszichés rajzolatát az irodalmi alkotás mellett több film is elmélyítette.
A Vígszínház formai tobzódása azonban a történet követését több helyen megnehezítette, és ami ennél is fájóbb, az előadásnak sem a karakterek személyes tragédiáját sem az eredeti mű társadalomkritikáját végül nem sikerült közvetítenie. És ennek oka talán a munkafolyamat formai megoldásokra való való túlzott fókuszálása lehet, ami ugyan csillogóan tehetséges megoldásokat hozott, de mégsem szolgálta az el-eltűnő lényeget, azt, ami a forma mögött lakik, azt, amit a szcenikai megoldásoknak, a színészi, rendezői, dramaturgiai és teljes színtársulati munkának végső soron szolgálnia lenne hivatott, a szellemi mondanivalót.
Az előadás olyan, mint egy túlsminkelt, túlöltöztetett nő. Alig látszik az eredeti, természetes karakter jelene. És sajnos, ami látszik is belőle, az is hiányos, vagy hamis. Gatsby nem nagy, hanem kisfiú, mintha nem szervezője, hanem résztvevője lenne a buliknak, nem felette áll a társaságnak, hanem maga is a buliba olvad; remeg a szerelméért, de nem mint egy meggazdagodott alkoholcsempész, hanem mint egy egyetemista srác a West Side Storyból.
A vígszinházi Nick sajnos egyáltalán nem ellenpontozza Gatsby karakterét, hanem túl erős testi jelene, mozgása egy sokkal magabiztosabb srácot hoz elő, mint a regény hőse. Daisy sem eléggé válik érdemtelenné Gatsby szerelmi küzdelmeire, nem érzem azt a női szemétséget, ami karakterét ellenszenvessé tenné.
A karakterek nem válnak szét eléggé, a formai megoldások összeolvasztják őket, az egyébként magas nívón megzenésített dialógok nem tudják eléggé hatásosan a drámát kiszolgálni, talán csak Hegedűs D. Géza színpadi jelenléte hozza azt az aurát, ami egy drámát kéne, hogy jelezzen és jellemezzen egy adaptációban.
Bár a zenekar színpadi elhelyezését a Chicago musical eredeti koncepciójában már láttam, Bob Fosse csapata ezt már kitalálta, a karmesterrel való játékot is hatásosan alkalmazta, a vaudeville-i zenekar elhelyezés szerepe ott máshogy érvényesül. A vaudeville-ben a laza szövetű dramaturgia folyamatosság érzetét a zenekar szerepeltetése segíti, míg a Vig-beli Gatsby előadásban a zenekar jelenléte a drámai hatást nem fokozza, a tragédia nézői megélést nem segíti, hanem a térben is beékelődve a nőző pszichés azonosulásának lehetősége és a színpadi dráma közé lazítva a dramaturgiai szerkezetet, és végső soron rontva a katarzis élményt.
Erősen megfogalmazódik a kérdés: ez a zenei műfajteremtő színházi kísérletet egy ilyen drámai erővel bíró irodalmi alkotásra jó ötlet volt-e alkalmazni.
Comments