Gondolatok József Attila Balatonszárszó versciklusáról
Többször találkoztam már felvételről a megzenésített verssel, most nyáron a kapolcsi Kaláka udvarban hangzott fel ismét. József Attila egy három részből álló versciklusáról írok most, elemzését nem találom sehol az interneten. Talán nem tartják olyan fontosnak az irodalomkutatók e verset, hogy kiszedegessék belőle a költői személyiségjegyeket, hogy a sorok üzenetét dekódolják, vagy csak én keresek rosszul a neten.
Miközben gitárommal próbálom követni Gryllus Vilmos szellemes dallam- és prozódiavezetését, keresem az akkordváltásokat, a vers verbális szövéseibe egyre mélyebbre keveredek. A vers első és harmadik része már a nyári koncerten megmutatta magát. Legalábbis azt hiszem, hogy felismertem a költői üzenetet. Egy fiatal, a nőket igen csak kedvelő pasi üzenetét.
Az első rész táj és időjárás leíró mondatötletei könnyedén helyezik be az olvasót a fázós, őszi hűvösbe, az apró viharok szaggatta nyafogó környezetben a legyek sem élik túl a hideget. Az évszakok szereposztásában szegény ősz kapja az elmúlás leíró szerepét, de a hunyorgó nappal, a sárga lombkoronáival jól tűri ezt.
A harmadik rész hűvös ősze is hunyorog, a sárguló levelek kavarognak, felvesszük a melegebb ruhát, miközben … Egy szemüveges asszony alakja sejlik fel a verssorokból, akivel a költő talán három vagy négy, esetleg öt alkalommal is találkozott, és ahányszor csak lehetett, az ölelés sem maradt el. Szerelmeskedtek bizony nagyokat. Lehet, hogy csak az asszony akarta, költőnk meg engedett a csábításnak, de az ismétlések ellenére az ölelkezés a költőben nem gyújtott lángot, tán unhatta is az aktusokat, mert minduntalan belealudt.
A fáradtsággá és unalommá alakuló szerelmeskedést nem hatotta át a múzsa csókja, szerelmes vers sem született. Ellenben a Balatonszárszó harmadik verse hiteles beszámoló egy érzések nélküli, felületes, pár napig tartó kapcsolatról, ami bár száz gramm dohány női fizetségével zárult, álmokat semmiképp sem gerjesztett, inkább csak a magányos hazaballagás és egy jó nagy alvás igénye jelent meg benne.
A második rész, ami nálam csak most, gitárral a kezemben kezd értelmezést nyerni, talán egy másik nővel megesett kalandot ír le. A koncerten a parlando dallamvezetés nehezen követhetően közvetítette a mondandót, elbújt előlem a történet. De most, hogy magam is kerestem a zenei hangsúlyokat és többször is nekifutottam a soroknak, most rajzolódnak ki egy csónakban megesett kaland képei.
Szinte hallom, ahogy a nyugtalanul ringó csónak alatt a víz a két szerelmeskedő test ritmusos mozgását követve a csónak alját öblögeti, kotyogtatja. A piros női ölben megjelenő férfiúi gyönyör pillanatnyi nyugalmát egy szelíd remegés váltja fel, a vágy és a szomorúság néma keveréke, egy nehezen megfogalmazható, kimondatlan hiány hatja át a sorokat.
A hiány, ami az egész Balatonszárszó című ciklust jellemzi. A kiüresedő őszi hangulat, ami a költő szívét is uralja, a zöld sárgába váltásaival, a távozó vonat eltűnő alakjával, a hunyorgó napfénnyel, mikor elkezdenek az öregek köhögetni. Hiába az ölelkező szeretkezések gyönyörű élménye, ha a szellem a testi aktust nem hatja át, minden hiába, az üresség érzése nyomasztóvá válik, fájdalmas szomorúság takarja el a jövőt.
… … …
JÓZSEF ATTILA: BALATONSZÁRSZÓ
1
Zúg már az ősz, gyűlik és kavarog,
fehér habokba szaggatja a zöldet.
Fogócskáznak az apró viharok,
az ablakban a legyek megdögölnek.
Nyafog a táj, de néha némaság
jut az eszébe s új derűt lel abban.
Tollászkodnak a sárga lombu fák,
féllábon állván a hunyorgó napban.
Kell már ahhoz a testhez is az ágy,
mely úgy elkapott, mint a vizek sodra.
Becsomagoljuk a vászonruhát
s beöltözünk szövetbe, komolykodva.
2.
Míg nyugtalanul forgott nagy, lágy habokon az az éj,
a csónak alatt hüvös öblögetési kotyogván,
én nyugtomat ott leltem piros ölben, amint a szeszély,
meg a természet gyönyörűn lecsapott rám.
Én fáztam előbb, mert ősz volt már s aki emberi lény,
az mind szomorúbb, mikor újra tanulna remegni.
Kettős remegés tölt: vágy s hüvös árnyak igy ősz elején,
mikor elkezdnek a szelíd öregek köhögetni.
3.
Je n'ai point de theme,
excepté que je t'aime -
költeni csak ezt tudtam,
mert mindig elaludtam,
hisz annyiszor öleltem,
ahányszor rája leltem.
Szemüveg volt az orrán,
az alól nézett énrám
s amikor magamhoz szorítottam, a szemüveg alatt
hunyta le a szemét. Pedig mindig zavarják az embert.
Szivemben bizony kín dult,
mikor a vonat indult,
de nem sokat merengtem -
esett, hát hazamentem.
Száz gramm dohányt hagyott rám,
hogy legyen cigarettám.
S nem álmot, hanem alvást.
Nem látjuk többé egymást.
1936. szept.
… … …
A vers megzenésített előadása – zene: Gryllus Vilmos, Kaláka zenekar
Comments