Kicsit zavarban vagyok. Ha egy előadás két és féle éve megy és ma is teltházas, a következő előadásra sincs már jegy, akkor azt sikernek kell nevezni. Az Örkény Ajtó előadása sikeres. És nekem még sem tetszett. De miért nem?
Egyre több mívesen kidolgozott, érdekes előadással találkozom, ami összességében nem szólít meg, nem ér el hozzám, spiri szóhasználattal, nem rezgek vele össze. De miért van ez? Megöregedtem? De ennyire? A színház marad fiatal, követi a korának mémjeit, én meg öregszem, távolodom a korjellemzőktől?
Azon gondolkodom, hogy mik azok az előadáselemek, amik eltávolítják a mondandót tőlem. Amikor a színpadra állítás audio-vizuális, vagyis külső, formai elemei már olyan erővel vannak jelen, hogy a színészi játéknak, az abból következő szellemi feszültségnek, majd a feloldozásnak, a katarzisnak szinte nem marad tér, akkor én besokallok.
A mai színház egyre hangosabb. Olyan effektekkel teli, amikkel eddig csak mozikban találkoztam, és ott is általában panaszkodtak a hangerőre. A mai színház egyre gyakrabban villog, a stroboszkóp, a füstgépek egyre többet uralkodnak a jelenetekben. A videók cikázásáról nem is beszélve. Olyan is előfordult, hogy elvakítottak, többezer luxxal a szemebe világítottak.
A mai színház káromkodik. Szinte kötelezően bazdmegezik, kurvázik. Ha átír valamit, a dialógusokban megjelennek a mi kor jellemző szóhasználatai.
És itt érkezem meg a lényeghez. A mai színház hangos, látványos, külcsini, a felszínre koncentráló, sikeréhes, illusztratív, sokkoló, materiális – számomra lényegvesztett.
Számomra a színház lényege elsősorban az inmateriális szellemi síkon közelít meg, miközben a megvalósítás materiális, vagyis formai-anyagi elemei adják a fűszert az élményhez. És nem fordítva.
Ha az anyag eluralkodik a szellemen, akkor szegény lélek szenved, mint a kivert kutya.
***
Az Ajtó ilyen előadás. Minden formait bedob, hogy egy kifejezetten érdekes és bonyolult emberi játszmát bemutasson. Teszi ezt elsősorban a látvány által, a díszlettel és a jelmezzel, a világítással, a vizuális effektekkel, emellett a dobhártyáinkat is használják rendesen, zenékkel, zajokkal, dalokkal, kórussal és szólóénekkel, és erős hangi effektezéssel.
Olyan bonyolult a látvány, hogy komoly előtanulmány szükséges minden megjelenő elem értelmezéséhez. A jelmezek kifejezetten erős vizuális elemek, amik különlegesek és teljességgel elemelik az előadás világát egy szürreális térbe.
A felbukkanó jól ismert zenei anyagok használatának megértése sem egyszerű feladat.
A színpadi primer érzékszervi világ olyan összetett, hogy szegény dialógusoknak és a színház egyik legfontosabb alkotó résztvevőjének, a színészeknek alig marad hely. A szöveg és annak játékmódja hátra sorolódik, a színészi játék technikai megvalósításokká értékelődik át.
Pedig a szereplők beszélnek. Ha elhangzik egy-egy olyan mondat, aminek értelmezése, feszültsége pár másodperces befogadói időt igényelne, erre nincs lehetőség, mert az audio-vizuális térben máris történik valami.
És ez a mai kor alapjellemzője. Igen, ez az, ami már nem tetszik nekem. Amiért a Tik-Tok ötlete még a Facebook-ot is meg tudta ingatni. Ne nézegesd a háromperces videókat, az túl hosszú, nézz 30 másodperceset! Ne merülj bele az ötpercesbe, nézz meg ennyi idő alatt kilenc rövidet, short-ot, kilenc különbözőt! Sokkal nagyobb az élmény. Nem kerülsz olyan mélyre? Nem érdekes, sőt, az a jó. A mennyiség számít, nem a mélység! Ne merülj bele az érzelmekbe! Töltsd fel magad minél több tartalommal és élvezd!
Az Ajtó másnapján ez a gondolatmenet jelent meg, hát leírom. A tévedés kockázata mellett, az öregedést felvállalva leírom, hogy az Örkény Színház Ajtó előadása az érzelmektől eltávolodik, az adaptációban a rácsodálkoztatás és a meglepetés szándéka veszi át az érzelmek helyét. A nézői beleélések, azonosulások, ellenazonosulások, a katarzis valószínűsége lecsökken.
A csomagolás, a forma jelentősen fontosabbá vált a tartalomnál. Tiktokosodott színház, én ezt nem szeretem.
Comments