Szinkronizálás távolról

A koronavírus járvány rákényszerít mindnyájunkat, hogy újragondoljuk életünk több részletét. Ezekben a napokban szokásaink, stílusunk, kommunikációnk eddig beváltnak hitt formái kérdőjeleződnek meg. A ma regnáló kormányok, politikusok többsége és az átlag ember sem találkozott hasonló feladattal, mint amit a járványhelyzet okoz. Az életünket számtalan területen érinti, elsősorban korlátozza a koronavírus járvány.

41 éve léptem be a Filmgyár kapuján, 1984 óta vagyok hangmérnök. A rendszerváltáskor létrejött vállalkozás alapító tagjaként, 1992 óta a szinkronizálás a fő tevékenységem. A szinkronizálás technológiája ez idő alatt többször változott. Amikor kezdtük, még filmtekercseket fűztünk és magnószalagra vettük fel a hangot. A perforált szalagot a vágó fizikai valójában vágta el, és a dialógot vágóasztalon csúsztatta a szereplő szájmozgása alá.

Azután a digitális korszak alaposan megváltoztatta a szokásainkat. Először a magnószalag tűnt el. Digitális kazettára vettük fel a hangot, és átírtuk a vágáshoz a perforált szalagra, majd a kilencvenes évek elején megérkeztek az első felvevő és szerkesztő számítógépes programok. Óriási élmény volt, amikor megvettük az első többsávos rögzítőt.

A képlejátszás is átváltott a digitális képmagnóra. A filmszalagtól búcsút vettünk és megjelentek a videókópiák. Hatalmas, csattogó UMATIC magnókkal játszottuk be a képet. Megváltás volt, amikor ezeket kemény lemez alapú lejátszókra cserélhettük.

Nem kellett hozzá tíz év, a számítástechnikai ipar fejlődése lehetővé tette a kép és a hang egy programba integrálását, megjelentek olyan okos szoftverek, amik már a képet és a hangot is szinkronban tartva tudták lejátszani. Sőt a vágást is lehetővé tették. Az már csak hab volt a torán, hogy a végső keverést is integrálták magukba. Így létrejött az „egyszemélyes” – több helyen sajnos valóban egyszemélyes – zenekar: minden funkció egy helyen elérhetővé vált.

A technológiai fejlődés több gyártási kérdést is felvetett. Szükséges-e a színészeket egyszerre felvenni, hiszen a zenefelvételeknél természetes, rájátszásos, soksávos felvételi lehetőség a szinkronizálásnál is kihasználásért kiáltott. A szakma ellenállt. Hogyan szabad egy párbeszédet ketté hasítani? Egy jelenetben egy kérdésre hogyan születhet hiteles, művészi átélésű válasz, ha a színészek nincsenek egy térben és időben jelen?

A színházi jelenetmegvalósítás általános módja nagyon erős ellenállást táplált a szinkronszakmában. De nyert a kényelemszeretet és a praktikusság. A színészegyeztetés nyűge lekerült a gyártások vállásról és a színészek többsége is elegendőnek tartotta a rendezőhöz való alkalmazkodást. Szerettek egyedül a mikrofon előtt dolgozni. A hangmérnökök bánatára a korábban csak a segítséget jelentő fejhallgató alapkellékké nőtte ki magát.

A különfelvételi technika ma már általánossá vált. A színészek nincsenek egyszerre jelen, a többszereplős jeleneteket rétegenként vesszük fel. A felvételi stábra ez többletfeladatot ró. Nagyon figyelni kell az elhangzó csonka párbeszéd elemekre, a nevek kiejtésére, a hangsúlyokra, hogy a később felvételre kerülő mondatokkal egységet alkossanak, és a néző végül egy jelenetet szolgáló folyamatosságot halljon, vagyis picit se vegye észre a felvételek különállását.

A több évtizedes gyakorlat azt bizonyítja, hogy megoldható a színészek idő és térbeli elválasztásával a filmek szinkronizálása. De nem következmények nélkül. Bár a diszponálás sokkal könnyebb lett, a vágó és a keverőhangmérnök a felvett hangokat külön tudja kezelni, a felvételi munka atmoszférája jelentősen átalakult. A szinkronstáb három, ha van asszisztens, akkor maximum négy szereplős lett. A soksávos technológia által szétválasztott színészek személyes egymásra hatása és a felvételek hangulata kikerült a gyártási folyamatból és ezzel a végtermékből is. Ugratások, idegeskedések, humoros pillanatok, mérgelődések nyomai mind-mind távol kerültek a hangfelvételtől, sterilebbé téve a végeredményt, iparszerűbbé téve a folyamatot. Kis rossz indulattal többen ezt a helyzetet a favágással hozzák kapcsolatba. Talán túloznak, de van részigazság ebben is.

A koronavírus járvány újabb technológia lépést kényszerít a szakmánkra. Nem elég, hogy a soksávos technika szétválasztotta a színészeinket, a járvány szétválasztja a stábtagokat is. Idősebb vagy alapbetegségekkel küszködő színészeinkre és stábtagjainkra ez a vírus életveszélyes lehet. Maradj otthon! -halljuk hivatalos fórumokon, szülőket nagyszülőket féltő videó klipekből egyaránt.

Ha több hónapra szól ez a tanács, azonnal felmerül a kérdés, mi lesz velem otthon? Hogyan éljek, mi lesz a napirend? Mi lesz a kapcsolataimmal, mi lesz a munkámmal, miből éljek meg, lesz-e bevételem, egyáltalán, mi lesz velem? Kétségbeejtő helyzetbe kerültem.

Ma már az internet olyan fejlett, hogy bizonyos munkafolyamatokat támogatva képes összekötni embereket. Ahogy a szinkronszakában a soksávos technológia képes volt összekötni a mondatokat, az internet és a netet kezelő programok képesek részben egyben tartani az elemeire hasított helyzetet. De csak részben.

Ma a szakma arra a kérdésre keresi a választ, hogy lehetséges-e ebben a ránk kényszerített helyzetben részben vagy egészben átállni egyik pillanatról a másikra az internet összeköttetéssel megvalósuló szinkronizálásra? Ahogy a soksásos felvételi technika mellékhatásokkal járt, a ma körvonalazódó távmunkának is jelentős korlátai látszanak.

Megpróbálom kizárólag szakmai alapon megközelíteni ezt a kérdést. A helyzetkezelést a munkavégzés több szempontjából meg kell vizsgálni. Alapanyag és késztermék küldése szempontjából a válasz igen, – már ma is titkosított csatornákon való távküldés zajlik. Dramaturgiai szempontból – igen. A dramaturgok már jelenleg is elektronikus formában küldik és kapják a szövegeket. Gyártási szempontból a válaszom: igen. A teljes gyártásszervezési folyamat kezelhető távmunkában. Műszaki és kezelői tudásigénye közepes.

A felvételek folyamatánál is több tényezőt kell megvizsgálni. A művészeti-alkotó, és a műszaki-fizikai tényezőket. Az előbbi sajnos már a soksávos technikával csorbult. A távmunka esetén a rendező és a színész fizikai szétválasztásával tovább embertelenedik a helyzet. A művészi tényező, a közös alkotás öröme, lehetősége tovább romlik. Nem gondolom, hogy nullává töpörödik, de a közvetlen kapcsolattartás hiánya miatt jelentős veszteséget kell elviselnünk.

Azok a távmunka megoldások, amelyek egy filmszinkront vagy hangalámondást végző stábot kétszereplőssé degradálják, véleményem szerint alapvetően aláássák a szakma becsületét. A filmszinkronizálás rendező-színész-hangmérnök hármassága olyan elkülönült kompetenciákat tartalmaz, aminek akár részleges összevonása szükségszerűen csorbító tényezőként megjelenik a végtermék minőségében. De elképzelhető olyan dialógfelvételi műfaj (promo, narráció), ahol ez is megengedhető.

Soha nem látott műszaki igények merülnek fel. Gyors és stabil internet kapcsolat (WiFi nemigen jó), jó minőségű házi akusztika (nem biztos, hogy elég egy ruhásszekrény), zajszegény környezet (mi van a családdal?), kielégítő minőségű mikrofon (ehhez „csak„ pénz kell), számítógép, webkamera, számítástechnikai alaptudás (nem is olyan egyszerű néha egy sok ablakos operációs rendszer kezelése). A színészek és a rendezők többsége nem reál értelmiségi, sokuknak ez a helyzet további szorongásokat okoz.

II.

A kérdés ma az, hogy a koronavírus megjelenése és ilyen mértékű járvánnyá növekedése egy haladást és fejlődést elősegítő jelenség-e az emberiség életében, vagy egy orvtámadás, egy igazságtalan külső, gonosz erő pusztítása az emberi történelemben.

Én az előbbiben hiszek.

Az emberiségnek meg kell tanulnia együtt élni az internettel, a száguldó információözönnel, a technikai vívmányokkal. Ötvözni kell a természet szeretetét a technika tiszteletével. Duális törvényszerűség, hogy a technikai újdonságok a kezdeti jószolgálatuk mellett kárt is tesznek, ami sokakat elfojtásukra késztetnek.

A múlt században féltek a mozitól, azt hitték tönkreteszi a színházat. Nem tette tönkre. Féltették a könyvet a képregénytől, a papírt az e-olvasótól, féltjük gyermekeinket a Facebook-tól. A szorongás nem jó tanácsadó. Ne fojtsuk el a technikai újításokat, hanem miközben támogatjuk és használjuk szolgáltatásaikat, tárjuk fel és szabályozzuk közösen káros hatásaikat.

A távmunkát ideiglenesen lehet és szükséges is használni. Jó lenne, ha a szinkronszakma minél több szereplője megküzdene a műszaki feladatokkal, meg tudná most tanulni a számítógép kezelését, előbbre tudna lépni a művészi ismeretek mellett a technikai részletekben is.

A szinkron távmunka újdonság. Tanuljuk meg, hogy mikor jó és mikor nem. Használjuk fel, de nem szabad visszaélnünk vele. A szinkron távmunka nem alkalmas minden műfajra, de ez nem jelenti azt, hogy általában rossz, üldözendő, hogy egyszerűen egy zsákutca.

A szinkron távmunka a járvány után is hasznos lehet a szereplő válogatásra vagy egy pótfelvételre. Miért kell egy színésznek három órát utaznia egy két szavas pótfelvételért? Próbáljuk meg, a távmunka lehet, hogy alkalmas a hangalámondásra is. Ha pár év eltelik, a színészek és a rendezők többsége a távmunkát megtanulja, akkor lehet, hogy ez a forma alkalmassá válik egyes online műfajok szinkronjára is. Szerintem az igényesebb játékfilmes szinkronokra – nem a műszaki korlátok miatt, hanem a személyes emberi kapcsolatok hiánya miatt – a távmunka alkalmatlan marad.

A szinkron távmunka véleményem szerint nem tudja pótolni az emberi közelséget, a társas munka örömét, az egymásra nézések pillanatát, csak is akkor teheti meg, ha mi ezt megengedjük.