Csendes Film

Na, hogy tetszett? – kérdeztük egymástól feleségemmel a vetítőterem végében a meredek lépcsőn lefelé lépkedve. – Tulajdonképpen tetszett – mondtam elbizonytalanodva. Lehet, hogy a lépcsőre is figyeltem, de a „tulajdonképpen” szó használata és a saját hangsúlyomban már ott volt valami fura, valami zavaró.

Akkor még nem volt világos, hogy egy ekkora filmélmény, egy ilyen gyönyörű képsorozat, egy ilyen összetett és hatásos hangkulissza befogadása után mik azok a momentumok, amik bezavarnak, amik a kimondott „tulajdonképpen” szó mögöttes zavarát okozzák.

Aludtam rá egyet és most már tisztább a kép. Elolvastam hat „kritikát”, szinte mindegyik leíró-ajánló szöveg, egyik sem kritika az idézőjel mentes értelemben. Tényleg gyönyörű a film. Jószándéka és mondandója felől semmi kétség nem merült fel bennem 12 órával a vetítés után sem.

Imádom a növényeket. Sokkal jobban vagyok velük, mint a növények és az emberek közt földlakó állatvilág szereplőivel. De ez egy másik privát történet. Pár évtizede legyártottam saját kis bölcseletem: aki észreveszi a fák erejét, aki átérzi a fák hatalmasságát, aki nem sétál el egy százéves fa mellett, úgy, mint egy körúti lámpaoszlop mellett, az már felnőtt ember. Én évtizedekig nem vettem észre a fákat teljességükben. Sőt semmilyen tulajdonságukat nem fogtam fel, hacsak azt nem, hogy a fiúknak mindig egy fa tövébe kell pisilni, nem akárhová csak úgy. A filmbeli tudós is egy fához okádja ki a gyomrát terhelő zsíros cupákokat. Na, erre is jó egy fa: hányás közben megtámaszkodni.

Azután változott a kép bennem. Úgy negyven felett hirtelen jött a felismerés: hiszen egy fa – bár nem mindegyik – még akkor is ott fog állni, amikor én már sehol sem leszek. A fa túlél engem. A fa hatalmas, és nem csak erősebb, hanem sokkal szebb, mint én. Koronája ragyog az égen, megállíthatatlanul tör a fény felé. Imádtam fényképezni az áttetsző ágak véletlenszerű rajzolatát, és ahogy a felhőkben is, szerettem elidőzni a koronák puszta nézésében. A Margitsziget fái különösen kedvesek lettek, amikor arra sétáltunk. Ma már mélyen beágyazott csodálat ural, amikor a csömöri régi strand bejáratánál egy többszázéves fa mellett elmegyek.

Számomra a Csendes Barát a tudomány és a spiritualitás viszonyát fejezi ki elsősorban. És arról szól, hogy e két kategóriával hogyan állunk mi emberek. A film nem csak az emberit, nem csak a növényit, végsősoron nem csak a materiálist, hanem az immateriális, szellemit is kutatja. A filmben szó van emberi kérdésekről is, a kommunikációról, az emberi kapcsolatok szükségességéről, minőségéről, még a genderről is, de mégis e film lényegiségének ereje a tudós karakterében összegződik, aki egy bizonyos pillanatban ott áll meztelenül, ledobva magáról minden tudományosságot, vagyis anyagit. Kár, hogy ehhez egy kis meszkalin is kellett. De hát istenem, ő itt tart.

Tényleg, ha már ez a jelenet van soron: miért csak két idősík szereplői „jöttek össze” a fánál? Mert, ha ott lenne Grete is, akkor a főszereplő fa sokkal következetesebben és többet egyesítene szimbólumában. És ugye csak a mesében nyitja ki a szirmait állandóságában felmutató muskátli az ajtót? És ugye csak a mesében változik meg varázsütésre a rosszindulatú, feljelentő helyi alkalmazott és csavarozza össze az általa eltépett kábeleket? A forgatókönyv ezeken a dramaturgiai bukfenceken elegánsan túllép.

Ezek a piciny hibának tűnő mozzanatok, amik a befogadás közben nem is tudatosultak, zavartak meg és hozták létre a „tulajdonképpen” szót a „tetszett” elé. Mert ha egy ilyen történetben, ami a tudomány és a spiritualitás viszonyát kutatja, több meseszerű, varázslatos dramaturgiai elem keveredik a nagyon is tudatos történetmesélés elem közé, akkor felvetődik a kérdés, hogy a spiritualitás is csak egy mese, és a tudományra kell várunk, hogy megértsük a növények kommunikációját?

És még valami, hazabeszélek: de jó lett volna ezt a mozit magyar szinkronnal megnézni egy magyar vetítőhelyen. Midemellett a film gyönyörű, mindenképpen nézd meg - a moziban!