A terv és megvalósítása

I.

Nemes-Jeles László azt mondja Kadarkai Endre A Nagy Mű című podcastjában, hogy a Saul Fia című filmjét ma megnézve 55-60%-osnak tartja. Meglehet, hogy csak kétharmadban sikerült: pénzhiány, első film, szakmai kezdetek stb. A film szemlélete különleges és teljesen újszerű. Egy olyan nézőponttal bővíti ki a holokauszt képet, amit eddig művészeti alkotásban nem tapasztaltam.

Ahogyan Saul, a sonderkommandós kényszermunkás a gondolkodást kívül helyezve gépként végzi rákényszerített dolgát, úgy a film is az érzelmeket kívül helyezve világít rá a megsemmisítő tábor ipari folyamatára. Ezzel az objektivitásra való törekvéssel a Saul Fia arra tett kísérletet, hogy egy ember(csoport) megsemmisítésének folyamatát és körülményeit érzelmek bevonása nélkül ábrázolja (ami nem azt jelenti, hogy a filmből hiányoznak az érzelmek.)

A rideg objektivitást kiegészítendő a film emellett sikeresen hozza közel a szubjektum, Saul belső folyamatainak, apai motivációjának, vallásosságának szerepeit. Így az objektív és a szubjektív, a külső és a belső folyamatok ábrázolása kiegészítve egymást teljesebb eredményt hoz el, mint eddig bármelyik filmalkotás.

II.

Hogy miért lett ez a film más, mint a többi holokauszt-film?

Van egy hipotézisem erről. Kicsit messzebbről kezdem.

2010-ben feleségemmel és néhány tanítványával és egy több száz fős magyar csoporttal részt vettem az Auschwitz-Birkenau-i életmeneten. Az út előtt és után is bújtam az internetet, mindent tudni akartam a táborról, az ottani életről, a fennmaradt emlékekről. Kutattam, olvastam.

Az internet olvasása közeben, a mérnöki rajzokra bukkantam. A gázkamrák makettjének megismerésekor kezdett kirajzolódni bennem, hogy ez a tábor a megsemmisítés iparszerű professzionizmusra törő intézménye volt. Mérnöki pontossággal igyekeztek a szakemberek egy megrendelést végrehajtani. A megrendelő egy filozófiai alapokon nyugvó ideológia képviselői, míg az üzemeltetők részben az odavezényelt katonák, részben a táborba, a fogva tartó és a megsemmisítő munka különböző pozícióiba kényszerített áldozatok voltak. Ez utóbbiak közül kerültek ki a sonderkommandósok és a kápók is. (Csak zárójelben jegyzem meg, a kápók témájának feldolgozása még várat magára.)

Ha kiveszem a holokauszt történetéből a kivehetetlent, az esendő és szenvedő embert és minden érzelmet eltávolítok és kizárólag a mechanikus műveleteket vizsgálom, akkor marad egy terv és egy megvalósítás. Terv és kivitelezés egy kiválasztott embercsoport kiirtására. Mint amikor a hangyákat a hangyaírtóval beszórjuk. Vagy a legyeket a légypapírhoz csalva a halálukba ragasztjuk.

Így, ilyen egyszerűen. Egy cél és egy kivitelezés. Ennyi. Nem több. Ha dehumanizáljuk a holokausztot, ha azt mondjuk, hogy a holokausztot nem emberek végezték embereken, hanem mondjuk robotok irtottak ki hangyákat, akkor megkapjuk a Saul Fia filmes szemleletének új nézőpontját.

Azzal, hogy az alkotó belebújt a sonderkommandós pszichés világába és onnan kitekintve írta meg, forgatta le és munkálta ki a filmet, egy olyan különleges nézőpontot vett fel, amit az eddig a témára ránéző alkotók még nem alkalmaztak.

Az alkotó, mint író-rendező azonosult a főszereplővel és mentálisan mindent Saul belsejéből ábrázolt. Mint a filmes technikát mozgató kívülről láttatta és hallatta a mondandóját. A film így egyszerre lett szubjektív és objektív. A beszűkült Saul-tudatosság ilyenképp való felhasználása minden eddiginél teljesebb történelmi holokauszt-képet, a nézőknek pedig megrendítően hiteles filmet (re)produkált.

III.

László szólt fontos csapatjátékosokról. Havas Ágnes, a Filmalap vezérigazgatója, aki hitt a filmben és meggyőzte a fő pénzembert, Andy Vajnát, támogassa a filmet; Erdélyi Mátyás, a film operatőre, akivel László kitalálta, hogyan lehet megvalósítani a történetmesélés szubjektív nézőpontját, Röhrig Géza, a címszereplő, aki költő és hullamosó, nem tanult színész. Egy terület hiányzott a riportból és Csákvári Géza kritikussal való beszélgetésből, a film hangjáról egyetlen szó sem esett. A Nagy Mű megemlítése hang nélküli maradt.

Ennek a filmnek nagyon is van hangja. a sikersorozat után még évekig szó is esett róla, ma, tíz évvel később úgy látszik, ez elhalványodott. Pedig az alkotók olyan hangdramaturgiát alkalmaztak, ami a nézőt egy újszerű befogadásra késztette. Gondoljunk csak bele, melyik a frusztrálóbb: ha tök sötétben valami elkezd sercegni és semmit nem látok, vagy ha látom, hogy mi a sercegés oka? Amikor egy hanghoz nem a szem, az érzékszerv, hanem az elme, a gondolkodás, az emlékezetben kutatás keresi és találja meg az okot, vagy a fantázia színezi ki az élményt. Az elme csak feltételezi a hiányzó látványinformációt, ilyen mód tévedhet is. Ha nem látom, akkor elképzelem, hogy mit látnék – a bizonytalanság (f)okozza a frusztrációt.

A Saul Fia nem mutatja meg, csak hallatja, és a nézőre bízza, mit is hall, mi történik. Az információt nem a dialógusok közvetítik, hanem a zörejek és az atmoszféra. Ebben a filmben többet hallunk, mint látunk, és ez szokatlan filmkészítési arány. Adott esetben ez olyan feszültséget okoz, ami sokkal elviselhetetlenebb, sokkal frusztráltabb nézői élményt eredményez, mintha a látvány is megtámasztaná a hangot.

Ez a Saul Fia hangi, - és képi szerkesztésének lényege, az immerzív hangszerkesztés és a kamera kezelésének harmóniája, amit az alkotók jó előre kidolgoztak, a forgatáson a stábbal, a színészekkel aprólékos munkával bepróbáltak, majd az utómunkánál következetesen végigvittek. És ez volt, ami a film hangjának, a vezető hangmérnök, Zányi Tamás kollégám nevének megemlítése mellett sajnos a Nagy Mű-ből kimaradt.

IV.

Egy helyen a podcastban László keményen szólt kollégáiról. A legerősebb minősítése az Élet szépről mondott véleménye, és a Schindler listája fürdő jelenetéről említett gondolata. A romantikus, érzelmek bevonásával operáló ábrázolásmódot hazugságnak, morális borzalomnak nevezte.

Ezek hazugságok lennének? Nem gondolom azoknak, a szemléletük más. Egészen más nézőpontból láttatják a történelmet. Edith Eva Eger, Viktor Frankl, Roberto Begnini és Steven Spielberg is a túlélő embert kutatja és láttatja. Történelmi tény, hogy a XX. század után jött a XXI. és az is, hogy a táborokban volt fizikai túlélő.  Az emberiség ma már közelít a 9 milliárdhoz, az embert nem lehet elpusztítani. Eddig legalábbis nem lehetett. Senkinek, semminek.

Lászlót azonban nem ez érdekli. Tudományos pontossággal szeretné megérteni és megértetni, hogyan működik a kipusztításra való törekvés, és ha egy ilyen a humánumot eltipró történelmi, megsemmisítő tábori helyzet előáll, azt hogyan lehet folyamatában (és nem végeredményében) beleőrülés nélkül elviselni. Lászlót is a túlélés lehetősége érdekli, de nem a jövőbe tekintve, hanem a jelen pillanatot szemlélve.

A haláltáborok dehumanizált ipari működésének bemutatásához különleges személyiségjegyek szükségesek és ez megvan Nemes-Jeles Lászlóban, (és esetleg nincs meg Begniniben). Valószínűleg ehhez a személyiséghez tartozik egy traumatizált sors, egy gyerekkori világ, a szülők válása, a transzgenerációs múlt és még mennyi minden, amiről a Nagy Mű podcastban nem eshetett szó.

V.

A Nagy Mű-ből tudtam meg, hogy Nemes-Jeles László a harmadik filmjében családjának történetéről mesél. Csak nem saját életének filmes megdolgozását láthatjuk majd?