Tetszett. Elsősorban a darab. Nem ismertem, bár olvasom, hogy már sok bemutatója volt. Sebestyén Aba is rendezte már, aki a Radnótiban most is színre segítette ezt a mívesen kigondolt, okosan politizáló, lényeges kérdéseket boncolgató, szellemes dialógusokkal teli, ügyesen kigondolt karaktereket felvonultató vicces anyagot.
Tetszettek a színek, a jelmez, a hajak, a maszkok – bár ezzel a némafilmes burleszkekből kölcsönzött megjelenítéssel kissé az illusztráció irányába tolták a lényeget, azt, hogy ez a színdarab egy társadalomrajz, a hatalom és a lázadók viszonyának agyament bemutatása.
Itt mindenki, kivétel nélkül mindenki hülye. Bolond a lázadó, lökött a könyörgő paraszt, agyament a kormányzó, romlott az asszonya. Lehet, hogy ő nem hülye csak full-hedonista? Alkoholista a robbantgató proli-mester, vadbarom a serte-perte ügysegéd. Nem olyan hülye az örök szekundáns, aki átlátja általában a helyzetet, de a végén, a legvégén őt is a levegőbe röppenti egy nagyon hülye.
Ezt a társadalomfelfogást jelenítették meg tegnap a színpadon. Táncoltak a bolondok, komédiáztak, viccesen lakták be a színteret. Mégsem éri el a Tanú vagy A Három Nővér paródia színvonalát. Mert parodizálni csak komolyan szabad.
Kedvenc színészeim egyike Sodró Eliza. Az ő alakításán keresztül elmondom, mire gondolok.
Sodró karaktere az egyik legbolondabb bolond, egy hisztis, agyament forradalmár, egy szélsőséges buta liba. Hangos, impulzív, primitív a javából. A színésznő és a rendező intelligenciája messze meghaladja ennek a karakternek az értelmezési feladatát, mégis a játékmód most nekem nem tetszik.
Sodró nem veszi komolyan a butaságot, hanem megcsinálja. Nem belül buta, hanem kívül. Ordibál, ugrál, grimaszol, szinte minden színészi elemmel túlzásba esik. És ez esetben a túlzás hiteltelenné tesz. Ekkor derül ki, hogy a kevesebb több lenne.
Nem szabad, hogy a színésznek véleménye legyen a szereplőről. Ha ez egy pillanatra meglátszik a színpadon, hiteltelen a játék. Mert akkor ketten vannak a jelenetekben, a színész és a karakter. A színészi vélemény szellemképe is ott mozog a színpadon és ez életleníti (a szó mindkét értelmében) a hatást. A színésznek a bolondot nagyon komolyan kell venni, sokkal komolyabban, mint a normálist.
Őze Lajos a Tanúban egy pillanatra sem véleményezi a karakterét. Őze nincs, csak Virág. Gondterhelt: hogyan is oldja meg a párt által rábízott feladatot, azt, hogy egy ilyen fémfogú buta gátőrrel hogyan értesse meg a szent eszmét és célt. Vagy említhetném Márkus László vagy Haumann nézéseit a Három Nővér paródiában. Elfelejtem a színészekről, hogy pasik, olyannyira nőket hoznak. Bolondoznak, halál komolyan.
És a motivációk, a szituációk, az akciók sorozata adja ki a bolondéria lényegét, és a nézőtér dől a röhögéstől – ez esetben kínjában.
Comments